A fény utakat tört a fáradt felleg hátán
Szóvá tesz sóhajban egy különös ármány
Dallamot suttog, mosoly ül szememben,
Fájó titok lappang karcolva kezemben.
Szél suhan végig kérlelve arcomon,
Nézem, mosolygok, szárnyalok, hallgatom.
Bár felkapna a szellő, röpítene messzire
Hogy ne szóljon ily fájón, őrülten, ennyire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése