- És te miért vagy velem?
- Én... nem is tudom. Igazából úgy gondoltam, hogy ha valamiért vége lenne, szomorú lennék egy ideig, de túl tudnék lépni rajta. Azt hittem hogy ura vagyok ennek az egésznek, magamnak meg az érzéseimnek. Hogy én irányítom a dolgot, és hogy nem függök tőled.
De amikor összevesztünk...
Én úgy sírtam este mint már nagyon régen nem. És akkor hiába akartam úgy gondolni, hogy én önálló ember vagyok, hogy nem tartozom hozzád, hogy szabad vagyok és engem te nem tudsz bántani mert ura vagyok a helyzetnek.. egyszerűen képtelen voltam rá. Mert valójában az ember észre sem veszi hogy szerelmes, csak utólag amikor véget ér. Akkor veszi észre hogy mekkora kincsben volt része. És bennem is akkor tudatosult, hogy azt a határt valamikor már rég átléptem. Nem vagyok ura a helyzetnek, ezt már nem tudom irányítani, és képtelen lennék létezni nélküled.
Te élsz át velem mindent, te vagy az aki ismeri az érzelmeimet, tudja hogy mit gondolok és mit érzek annak ellenére amit mondok. Hogy mennyire tud bántani egy-egy mondat amiről más nem is gondolná. Hogy mik vannak bennem, hogy min mentem keresztül. Hogy mik az értékeim és mik az idegesítő dolgaim. Most te vagy nekem a legjobb barátom a társam és a szerelmem is egyben.
És ha nem lennél...
azt hiszem akkor már én sem tudnék lenni.
- Annyira szeretlek.
*saját
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése